A magyar nyelv lassú változásáról

A magyar nyelv lassú változásáról

Megjelent a Demokrata 51-52. számában, 2010. december 22-én.

    Nyelvünk rendkívül maradandó, szinte időtlennek nevezhetjük. Ez elsőre meglepő lehet, de oly egyszerű belátni – mint meggyőződhetünk erről az alábbiakban –, hogy bárki felfedezhette volna előttem. Bár sok esztendőnyi írástörténeti kutatásaim is segíthettek engem e tény felismerésében. Természetesen nyelvünk időtállósága nem puszta érdekesség, hanem ebből sok további felfedezésre juthatunk. Mindenesetre ami alább olvasható, mélyen összefügg azzal, amit „A magyar ész” című tanulmányomban leírtam. (Demokrata 2010. október 13.)
    Időutazóként induljunk el a múltba. Ugorjunk át úgy 400-450 esztendőt, mert a változások ekkor már szembeötlőbbek lesznek. 
    Az 1500-as évek végén megállva menten össze is futunk a magyar Balassi Bálinttal és az angol Sekszpír Vilmossal (William Shakespeare). Csaknem egyszerre születtek: 1554-ben, illetve 1564-ben. Azt tapasztaljuk, hogy az eltelt bő 400 év alatt annyira megváltozott az angol nyelv, hogy a mai angol közönségnek már nem adhatók elő Sekszpír művei úgy, ahogyan megírta őket. 
    No, de mi a helyzet a Sekszpír korában beszélt magyar nyelvvel? Csak bele kell olvasnunk Balassi Bálint „Egy katonaének” című költeményébe (részlet):

„Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
ád, ki kedves mindennél.”


    Megállapíthatjuk: az eltelt 400 év alatt a magyar nyelv nem változott, míalatt az akkori angol nagyobb részt érthetetlenné vált mára. Ez annyit mindenképp bizonyít máris, hogy a magyar nagyon lassan változó nyelv. Azonban mielőtt tovább lépnénk, szólni kell három dologról:

    1) Minél régebbiek, annál nehezebben olvashatók a magyar szövegek. Azért, mert csak lépésről-lépésre bővült az átvett, számunkra roppant szűk latin ábécé (24 betű a szükséges 43-47 helyett). Íme egy mondat az 1500-as évek végéről: Eÿel ÿol lath, de delbe awagÿ nappal keweseth. Hát ez bizony nem egyéb, mint: Éjjel jól lát, de délbe avagy nappal keveset. Csak az ábácé régies, de nem a vele leírt mondat.


    2) Jobbára mindenki saját tájejtése szerint írt egykoron. Márpedig a magyar igen szertelenül bánik a magánhangzókkal, mert teheti, lásd az í-ző, ö-ző, a-zó stb. nyelvjárásokat. De ez semmit sem jelent, mert nem mindegy-e, hogy seprő vagy söprű, csoda vagy csuda? A magánhangzók efféle eltéréseit kiegyenlítem. A szó ezzel nem változik meg, de akadálytalanabbul tanulmányozható a szöveg. Pl. a Köningsbergi töredékben (1300!) így áll: tudhotjuk, esmérjük (mint ma is sokfelé hallhatjuk így), de én így szerepeltetem: tudhatjuk, ismerjük. 


    3) Tudnunk kell, hogy az „úri népek” sokszor igyekeztek szerkezetében „nyugatosítani” (latin, német) a magyart s egyben iszonyú mennyiségű idegen szót kevertek bele. Néha meg oly régiesen zengővé alakították, amilyen soha sem volt (pl. Károli Gáspár). Ám eközben mindvégig ott parázslik a háttérben a változatlan magyar nyelv, a nép nyelve. Pl. Veresmarti Mihály írta az 1500-as évek végén: „Karó hegyén tar varjut nékem ne mutassatok”, „Egér nem fér likába s tököt köt a farkára”.

    Nyelvünk kitérőiről nem szólok. Minden kor magyar nyelvű írásemlékei közül itt most csak azokat vesszük számba, mégpedig időben egyre hátrébb lépdelve, amelyek nyelvezete legkevésbé különbözik mai nyelvezetünktől. Szükségszerű, hogy e vizsgálati móddal nyelvünk fő áramlatát, mintegy "vörös fonalát" kapjuk meg, attól az időtől kezdve, amióta a szerencsének köszönhetően maradtak fenn nyelvemlékeink. Ezt a "vörös fonalat" a magyar nyelv törzsnyelvének nevezhetjük. Minden további nyelvemlékünket pedig – a bármi kori nyelvjárásokat, avagy a jobban eltávolodott leány-nyelveket – akként kell értékelni, hogy e körül a törzsnyelv körül zsongnak-zsibongnak, s az idők múlásával ettől már csak távolodni tudtak (és tudnak) tovább és tovább, olyannyira, hogy gyakran önálló útra tértek, vagy kihaltak, avagy visszaolvadtak a törzsnyelvbe (mint pl. ma a palóc), mert visszaút nincsen. (Emiatt a végzetes elszakadások száma sok évezred alatt hatalmasra nőtt.)
    Most pedig lássuk, hogy a "vörös fonal" miként alakult máig, hiszen nyelvünk valódi múltját ennek és csakis ennek formálódása mutatja meg.

    Folytatjuk időutazásunkat, s az 1400-1500-as évek fordulóján állunk meg. II. Ulászló a király. Egy kolostor ablakából ritmusos beszéd szűrődik ki, behallgatózunk (részlet a 4000 soros Szent Katalin legendából): „Hogyha volnál fényes angyal / És feltámadnál, mint a hajnal / téged mégsem hinnélek.” Nyelvi változás még mindig: semmi.

    Hátrálunk tovább. Amikor 1370-ben, Nagy Lajos királyunk idejében kiszállunk az időgépből, csata kezdődik éppen, s egy katona káromkodása harsan föl: „Veszteg, kurvanőfia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti vérteket.” 1370-ben vagyunk! Olvasási gyakorlatként íme ugyanez korabeli ábécével: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh.” E káromkodás a Dubnici Krónikában (1485) maradt fenn, de tudjuk, hogy egy 1370-as keltű szövegből másolták át.

    Tovább hátrálunk, s 1310-ben, Károly Róbert uralkodása alatt üsmét megállunk, mert észre veszünk egy ferences szerzetest, aki beszédre készülvén épp főbb témáit szedi pontokba. Papírjára lesünk (Gyulafehérvári sorok, részlet):

„Háborúságban valóknak kegyessége,
élőknek öröksége,
kórságban valóknak egéssége,
szükségben valóknak bősége,
éhezőnek elégsége. /.../”

    A meglepődötteknek mondom: ez az 1310-ből származó szöveg sem valamiféle fordítás, így áll a papíron. Bizony, Károly Róberthez még ilyen kifogástalan mai nyelven szóltak jó magyarjai. Ezt megerősíti az is, hogy csaknem ugyanekkor (10 évvel előbb) találkoztunk egy másik egyházatyával is, aki ezt az érvelését mutatta büszkén (Köningsbergi töredék, 1300, részlet): 

„Tugyuk, látjuk őt szűz leánynak, 
ki ölében tart csodáltos fiat, 
füröszti, mosja, eteti, emleti,* 
úgy hogy anya szülöttét; 
de ki légyen néki atyja, 
azot nem tudhatjuk. 
Ez az Isten, mint őt ismerjük, 
kit szeplő nem illethet; 
mert ha Isten ő nem volna, 
ő benne bűnöt lelhetnénk.” (*Emleti: szoptatja. Gyönyörű szó.)


    Megyünk tovább visszafelé. 1200-1300 között, IV. Béla, a tatárjárás és az Aranybulla (1222) korában ismét megállítjuk időgépünket. Ugyanis meglátunk egy ékszerészt, aki egy szerelmetes asszonyka megrendelésére ezt a szöveget vési épp székely betűkkel a gyűrű belső oldalára: „Édes nemes jó kis uram Gyóni Rüasz.” E gyűrűt Hódmezővásárhely mellett, a Kenyereér dűlőben találták kútásás közben.
    Tovább hátrálunk, s közben elgondolkodunk azon, hogy egy-egy nyelvemlék kevés szót tartalmaz, ám mi bő szószedetre is kíváncsiak lennénk. Eszünkbe jut, hogy a birtokösszeírások, adás-vételek, az adózók lajstromai stb., biztosan sok szót, nevet őriznek. Ez utóbbiak tán a legfontosabbak, ugyanis akkoron közszóval nevezték meg a jobbágyokat. Ma ragadvány névnek mondjuk, de egykor ez volt a nem nemesek neve.
    II. András király idején (1205-1270) a Váradi Regestrumot böngésszük át, melyet 1208-1235 között vezettek. Benne 30 vármegye, 600 község és 2500 ügyfél neve található. Néhány példa a lejegyzett nevekre: Árva, Csókadó, Derága, Farkas, Hadnagy, Kakas, Látomás, Legény, Maradok, Mátka, Mika, Munka, Szekér, Szép, Szerető, Szombat, Tikura, Várnagy stb.


    1203-ban, Arad megyében is találunk sok szót oklevélben, az Ér, Sáros, Hölgyes, Fok, Hódos, Kengyel és Körös nevű vizek melletti falvakból, mint például: Bános, Beke, Békés, Boka, Egyebes, Éles, Erdős, Fancsal, Farkas, Halálos, Látomás, Legény, Leső, Madaras, Magos, Majd, Marosi, Mondó, Negyed, Némely, Nemfi, Rágod, Ravaszdi, Rigó, Seres, Sós, Szemző, Szónok, Szopós, Tagadó, Tetős, Tompa, Unoka, Váró, Vasad, Viadal stb., stb. (E nevek többsége ma is él, csak idővel keresztnév is került utána.)
    Belenézünk a Dömösi prépostság adománylevelébe is (1138/1329). Ez 100 földrajzi nevet és közel 1400 személynevet tartalmaz. Néhány név innen is: Apa, Béla, Bene, Bese, Bízó, Bulcsu, Csaldi, Dicső, Ernei, Farkas, Fattyúdi, Fekete, Fogdi, Fogó, Horvát, Kisapa, Korpás, Magló, Maró, Nemhű, Ölyves, Ős, Ravaszdi, Rece, Süllő, Szabadi, Szegedi, Szabolcsi, Szekcső, Űzdi stb.


    Kérem szépen! Tudomásul kell venni, hogy csak ebben a fenti három, úgy 800 éves oklevélben is már legalább 4500 köznapi, ma is friss magyar szót találtunk. 4500 szó pedig már egy kisebb szótár! De ebből 7-8000 szó is biztos összejön, tán még több is. Hiszen pl. ha a szavak részeit is nézzük: Halálos – hal, halál, halálos, avagy Egyebes – egy, egyéb, egyebes; máris hat szót kaptunk kettőből. Méghogy nincsenek adatok a régi korok magyar szókincséről! Egy szótár!


    Utazunk tovább, egészen 1055-ig, mikor I. András a király. Megállunk a Balatonnál feredőzni. Tihanyban büszkén mutatják az új apátság alapító levelét. Latin szövegű, de szórványosan vannak benne magyar szavak is: Balaton, Tihany, Aszófő, füzes aszó, Szakadat, Kert hel, sziget, fa, nagy, tő, nyír, árok, szeg, leány, fehér, fekete homok, fényes homok, Bagát mező, Petre szénája, bálvány, vásár, Ó út stb. Érdekes, hogy néhány olyan u végződésű szó is akad, melyek egy másik, talán keletről, netán délkeletről hosszú idő után visszajött magyar nyelvágból származnak. Mint pl.: Fehérváru, utu, szádu (száj), liku (luk), harmu. A szavak többsége azonban nem u végű, nem homoku, bálványu stb., hanem homok, bálvány, ahogyan ma is. Az alapító levélre még visszatérek.


    Csupán 9 évet hátrálunk, s 1046-ban, lényegében 1000 évvel ezelőtt ismét kilépünk az időgépből. Épp most verték le a Vata lázadást. Magyarul írt miseszöveget, valójában szertartásrendet látunk meg egy aztalon. E szöveg Vatát gyalázza. Erről az írásemlékünkről nem esik szó, mintha nem is lenne, mert ez a mondat is szerepel benne: „Ne imággyuk pártus őselők szent jeleseit”. Egy másik részlet (ne feledjük, már 1000 évvel ezelőtt járunk): „Ó Jézus és szent Mária hívők, szent jeles harcosok! /.../ Térdállván mártírok és Gölér [Gellér] úr énekével: Aleluja, és hímes pártások, szűzek: Aleluja. /.../” E szövegben találni kissé „népies” ízű fogalmazásmódot is: „Megvakítvák, nyelven csonkítvák, ódalba vágák népet, és vétlen szegényt pogány eb veszt.” Ma, 1000 év múltán, így mondanánk: "a népet", "a vétlen szegényt".
    Írott hites nyelvemlékeink sora itt véget ér. Amit bemutattam puszta tények, minderről vitázni értelmetlen, vaskalapos ostobaság.

    Most pedig szóljunk a kihagyottakról: a Tihanyi alapítólevél néhány mondatáról (1050), a Halotti Beszédről (1200) és a már kései Ómagyar Mária-siralomról (1300). A helyzet nagyon érdekes. E szövegeket ismerjük: jól tudjuk, hogy nehezen, vagy itt-ott szinte sehogy sem érthetők bő magyarázat nélkül. Mivel pedig ugyanakkor, sőt, még a régebbi időkből is vannak kifogástalanul mai nyelvezetű nyelvemlékeink – ezekből láttunk fenn idézeteket –, ezért teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy nem e három nyelvemlék nyelvezetéből „fejlődött” ki a mai magyar nyelv! Olyannyira nem, hogy ezek és csakis ezek kakukktojásoknak tekintendők nyelvünk főútvonalán. (E három nyelvemlék még egymással sem egyeztethető össze.)
    A Tihanyi alapító levelében áll ez a mondat: „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Ám pontosan ekkor egy másik magyar ezt írta (1046): „Ó Jézus és szent Mária hívők, szent jeles harcosok!” Most akkor melyikből jön a mai magyar beszéd? Nyilván az utóbbiból, szükségszerűen töretlenül. Ez a helyzet a Halotti Beszéddel is (1200): „Hadlava holtát terumteve isten tul ge feledeve”, miközben a kenyereéri gyűrűbe ugyanekkor ezt a frissen zengő mondatot vésték: „Édes nemes jó kis uram Gyóni Rüasz”. Ezt látjuk a már kései, az 1300-as évekből származó Ómagyar Mária-siralom esetében is. „Siralmam, fohászatom tertetik kiül, én jumhumnak bel bua...”, ám ugyanekkor másvalaki így beszélt: „Háborúságban valóknak kegyessége, élőknek öröksége, kórságban valóknak egéssége”. Tehát még az 1300-as Ómagyar Mária-siralom nyelvezete is egy elhalt mellékág.


    Nem különös-e, hogy épp e három kakukktojás mellett teszik le a voksot a Magyar Tudományos Akadémia finnugorista nyelvészei? Itt valami nincsen rendjén. Biztosan nem lehet ilyen sok esetben ekkorákat tévedni csak úgy. Például könnyen belátható, hogy csakis szándékos ködösítés lehet az, hogy a Tihanyi alapító levélnek épp a legképtelenebb, gyerek riogatásra is alkalmas mondatát sulykolják belénk legerőteljesebben, mint „igazi” régi magyar nyelvezetet: „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” – ami kimondhatatlan; talán szótagolta valaki a magyarul nem tudó deáknak? –, míg az ugyanebben a szövegben található, és döntő többségben lévő, ma is friss szavakról pedig hallgatnak, mint a sír! Az is egyértelműen szándékos, hogy az Ómagyar Mária-siralom egyik versszakát nagyon durván meghamisítva tanítják iskolásainknak. Egy könyvnyi további igazolást hozhatnék a félrevezetéseikre. Ám ezt a nagy igyekezetet a megtévesztésünkre nem kell előre elterveltnek gondolnunk, csupán egy csoport egységes lelki késztetését kell vélnünk a háttérben a magyarság visszaszorítására.


    Mivel a magyar törzsnyelv 1000 évvel ezelőtt is ilyen volt, mint ma, joggal feltételezhető, hogy sok-sok évszázaddal 1000 előtt, akár még Jézus idejében sem lehetett lényegesen más. Ám nyelvünk 1000 évnyi változatlanságának bizonyossága már önmagában is elegendő ahhoz, hogy végképp kiszaladjon finnugorista nyelvészeinek talpa alól a szőnyeg. No de, mi az, amit tanításuk helyébe állíthatunk? Mert ha „meghalt a király, éljen a király”, nem lehet másképp! Ami helyébe állítható, még annál is meglepőbb, mint a magyar nyelv rendkívüli maradandósága.
A lassú változásnak sok súlyos következménye van, s ezek alapjaiban rengetik meg a "hivatalos" történelmi és nyelvi világképünket. Ezekről e honlap egyéb helyein ejtünk szót.

(Az olvasó az e tanulmányban szereplő nyelvemlékeinket együtt megtalálja – kettő kivételével – Molnár József és Simon Györgyi Magyar nyelvemlékeink című kötetében, és ellenőrizheti az általam felhasznált idézeteket. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980. A további két nyelvemlék: A Vata-lázadás utáni szöveg forrása: Jerney János: Magyar nyelvkincsek, 1854. A kenyereéri gyűrű és olvasata: Varga Csaba: JEL JEL JEL, 2001, 248. oldal.)

***