Varga Csaba: SZAVAINK A MÚLTBÓL

A borító hátoldaláról:

    Ha egy adott nyelvet beszélők egyes csoportjai területileg elszakadnak a törzsnyelvet beszélőktől és egymástól is, akkor ezután már mindegyik szakadárban a szavak – és a szó- és mondatépítési szokások – egymástól is és a törzsnyelvtől is függetlenül változnak. 
    A szókincs szavai nem egyszerre, gépies egyöntetűséggel változnak. Ebből következik, hogy ha bármikor összevetjük egy nyelv szókincsét egy jóval régebbi állapotával, biztosan találunk benne legjobban és legkevésbé változott szavakat. Mivel az egyes szakadár ágak szavai eredendően más-más módon változnak, mert egymástól is elszakadtak, ezért hosszabb idő elteltével azt kell tapasztalnunk, hogy az ágakban nem ugyanazok, hanem döntő részt eltérő szóhalmazok maradtak meg legváltozatlanabb állapotban. 
    Ez az egyszerű megfigyelés tételként így fogalmazható meg:
  Ha egy kiszemelt nyelvhez található számos olyan nyelv, melyek legmaradandóbb szóhalmazai egymással döntő részt nem egyeznek, de külön-külön a kiszemelt nyelv más-más részletének felelnek meg, akkor a kiszemelt nyelv ezek forrása, alapnyelve. Vagyis e nyelv azok ősnyelve.
    Ez a tétel merőben új eszközt ad a nyelvek vizsgálatához. E könyv 12 nyelvet vizsgál meg, s e tétel alapján látványosan bizonyítja, hogy a vizsgált nyelvek egy és ugyanazon ősi nyelv leszármazottai, továbbá hogy ez a régi nyelv önmaga sem halt ki. Ez az a nyelv, melyet ma magyarnak neveznek.